Archívum

Utópia — Az elképzelhetetlen jövő

Az utópia rejtélyes fogalom, melyet szinte mindannyian használunk, de valójában nem egyértelmű a jelentése. A következő cikkben amellett fogok érvelni, hogy az utópia sokkal inkább egy érzés, mintsem egy meghatározható állapot.

Sokan azt gondolják, hogy egy utópia létrehozása lehetetlen, sokan  pedig úgy gondolják lehetséges. Személy szerint azt gondolom, hogy a probléma magával az absztrakt elképzeléssel van, nem a megvalósíthatósággal. Ha belegondolunk: Hányan tudnánk pontosan leírni, hogy milyen is egy utópia?

Ha azt mondanám definiáljuk az utópiát nem lenne nehéz dolgunk. Az utópia gondolata majdhogynem egyidős magával az emberi civilizációval. Belegondolva, és kicsit eltúlozva a fogalmat, a túlvilág gondolata is valahol egy utópia-szerű tökéletes állapotra próbál utalni. De inkább maradjunk a realitás talaján, és próbáljuk meg inkább az immanens világban vizsgálni az utópiát. Ha a szó etimológiáját nézzük, akkor az ókori görögökig mehetünk vissza, ahol az eutopia szó mindössze annyit jelentett: jó hely. Ezt a szót csavarta meg egy kicsit Morus Tamás 1516-os Utopia c. könyvében. Morus az outoposz szót használta, amely kiejtve hasonlít az utópia szóra, ugyanakkor mást jelent: sehol-hely. Ha összegezzük a szó etimológiai jelentését, akkor egy olyan jó helyről beszélünk, amely nem létezik. Illetve, ha már szóba került, az első mai értelemben vett utópiát Morus Tamásnak tulajdonítjuk.

Ha azt mondom, hogy képzeljünk el egy utópiát, akkor garantáltan megjelenik mindenki fejében egy kép erről a tökéletes világról. Valószínűleg nagyszerű összkép van a fejünkben, de próbáljuk meg részletezni, hogy pontosan mit is látunk a képzeletünkben. Ahogy megpróbáljuk leírni, hogy mi is történik a fejünkben, egyre nehezebb dolgunk lesz. De feltételezzük, hogy egy tökéletes leírást tudunk alkotni az elképzelet utópiánkról. Ha össze akarjuk törni az álmainkat, akkor próbáljuk meg felvázolni ezt a megfogalmazott tervet több embernek. Garantáltan bele fognak kötni mindenbe, amit mondunk, mert az a bizonyos „jó hely” mindenki fejében teljesen más. Persze lehet kompromisszumokat kötni, de ha erre sor kerül, akkor még mindig utópiáról beszélünk? Olyan megoldást találni, amely 8 milliárd ember számára tökéletességet jelent lehetetlen. Ez leginkább arra a problémára vezet vissza, hogy konkrétumokban gondolkozunk, és megpróbáljuk megtervezni a megtervezhetetlent. Az is érdekes kérdés, hogy hol kezdődik az utópia? Mi számít annak és mi nem? Ráadásul az állítólagos utópiák, amelyeket eddig megalkotott az emberiség, valóban utópisztikusnak mondhatók?

Az, hogy hol kezdődik az utópia felesleges kérdés. Az, hogy mi számít utópiának nem igazán számít, mert a jelenlegi állás szerint az utópia mibenléte megítéléstől függ. Vegyük például Morus utópiáját: A könyv leír egy tökéletes állapotot, amely tökéletesen megfelel egy 16. századi nemesember elvárásainak. Mai szemmel nézve egyenesen taszító Seholsincs sziget elképzelt világa. Egyfelől, az utópia nem csak személyenként változik, hanem idővel is. Ami egy évszázaddal ezelőtt utópisztikusnak hatott, az ma már garantáltan nem az. Volt idő, amikor a polgárjogok univerzalitásának gondolata is utópisztikusnak tűnt, ma már ez normális. Azonban a világunk közel sem nevezhető utópiának.

A másik probléma, hogy az utópiát és disztópiát gyakorlatilag csak egy szemléletváltás különíti el egymástól. Vegyük például a két legismertebb disztópiát: Aldous Huxley Szép Új Világ, illetve George Orwell 1984 c. könyvét. Ha belegondolunk Huxley műve leír egy tökéletes világot, ahol semmiből sincs hiány, mindenkinek ki vannak elégítve a szükségletei, és még a könyv szerinti deviáns embereknek is meg van a módja, hogy kiéljék a „hajlamaikat,” nem is beszélve a rezervátumokról, ahol az emberek úgy élhetnek ahogyan akarnak. Látható is, hogy vannak karakterek a könyvben, akik szerint ez így jó, vagy vannak olyan karakterek, mint a főszereplő, aki szerint ez nem egy jó világ. Mindkét nézőpont mellett lehet érvelni. Orwell esetében kicsit nehezebb meggyőzni az olvasókat Óceánia utópisztikusságáról. De próbáljuk meg a történetet Winston helyett Parsons szemszögéből olvasni. Egészen más képet kapunk az egész rendszerről. Gyakorlatilag bármi lehet utópia a jelenlegi értelmezés szerint, és ez zsákutcába juttatta az ezzel kapcsolatos diskurzust. Ha bármi lehet utópia, akkor semmi sem lehet az.

Jelenleg ott tartunk a cikk eddigi fejtegetése alapján, hogy az utópiák nem hatnak utópisztikusnak, ugyanakkor a disztópiák meg igen. Ez egy rendkívül zavaros helyzet, emiatt kéne valamit kezdeni az utópia fogalmával, hogy az a „jó hely” ténylegesen fellelhető legyen. A helyzet az, hogy rossz helyen keresgélünk. Az utópia nem a steril, falanszter-szerű, rendezett társadalmakban rejlik. Ha valaha létrejön egy utópia az szinte biztosan sokkal rendszertelenebb, sokkal anarchikusabb lesz, mint azt el tudnánk képzelni. Egy tökéletes világban nincs szükség kompromisszumokra, sem megalkuvásra, éppen ezért csak organikus fejlődés eredménye lehet. Mielőtt bárki is félreértené, nem az anarchizmus mellett érvelek. Az utópia csak akkor működhet, ha mindenki tartja magát egy keretrendszerhez, ami belülről fakad, és senkire sincs ráerőltetve. Ehhez még fejlődnie kell az emberiségnek, hogy a kellő harmónia létrejöjjön. Az anarchizmus egy ideológia, amely csak akkor működne, ha a morális fejlődés bekövetkezne. De ugyan ez elmondható bármilyen más ideológiáról. Amíg az emberek olyanok amilyenek, addig teljesen mindegy milyen rendszerről beszélünk, az nem fog tökéletesen működni. Ugyanakkor, ha az emberek „megjavulnak”, a politikai rendszer már nem igazán számít.

Az igazi utópiát a legjobb, ha úgy képzeljük el, mint egy kertet. Rengeteg különböző kertet el tudunk képzelni, de a legszebb az, amelyiket a természet formálja, és az emberi beavatkozás szükségtelen. A természetnél szebbet az ember ritkán tud alkotni, de amikor sikerrel jár, az más módon szép. Egy rendezett kert, ahol minden tökéletesre van nyírva, minden virág pontos rendben van elültetve, legyen akármennyire is szép, mesterkéltnek fog hatni. Arról nem is beszélve, hogy egy rendezett kert folyamatosan emberi beavatkozást fog igényelni ahhoz, hogy megtartsa a szépségét. A természetnél nincs szükség beavatkozásra, ott minden működik úgy ahogy kell neki, még akkor is, ha vannak hibái. Vagyis az utópiát leírhatjuk úgyis: rendszertelenség általi rend.

Az utópia azért elképzelhetetlen, mert az organikus fejlődést sem megjósolni, sem megtervezni nem lehet. Ez a cikk leginkább arra a problémára akarja felhívni a figyelmet, hogy az utópia fogalma gyakorlatilag értelmetlen. Ahogy azt a történelem számtalanszor bebizonyította, a megoldások általában csak újabb problémákhoz vezetnek. Ez azonban nem jelenti, hogy a tökéletesség keresését abba kéne hagyni. Az utópia kérdéséről való elmélkedést újra kell kezdeni, új alapokra kell helyezni.

Ennek az új diskurzusnak több módja van. Ahogy a Literary Terms oldalán is olvashatjuk, az utópiát több alfajra lehet bontani. Ez egy remek kezdőpont arra, hogy az utópáit más megközelítésből vizsgáljuk. Ezzel a többrétű megközelítéssel elérhetőbbé, közelebbivé is tehetjük az utópiát. Vegyük például a gazdasági utópiát, ahol a hiány megszűnik létezni. Ez egy csodálatos dolog lenne, hiszen nem lenne éhezés, nem lenne szegénység, nem lenne szükség az életben maradásért való küzdelemre. Azonban ez egy új problémát vetne fel, hiszen az ember számára ez az alapvető motiváció. Ha ezt elvesszük, akkor sokak számára nem maradna más az életben, mint a végtelen hedonizmus. Ugyanakkor ez a hedonizmus nem feltétlenül kielégítő mindenki számára, vagy csak rövid ideig az. Valóban nevezhetünk utópiának egy olyan helyet, ahol gyakorlatilag széleskörű motivációs hiány, letargia és nihilizmus uralkodik? Ha többrétű megközelítést alkalmazunk, akkor igen. Az előbb leírtak egy gazdasági utópiát eredményeznének, azonban ez nem jelenti azt, hogy egyéb problémák már nincsenek. Mindössze annyit jelentene ez az utópia, hogy a gazdasági problémák összességét megoldottuk.

Egy másik megközelítés pontosan Marx Károlytól származik, pontosabban egy őt elemző egyén értelmezéséből. Marx elméleteinek számtalan értelmezése létezik, túl sok ahhoz, hogy vitát nyissunk róla, véleményt pedig egyértelműen nem kívánok formálni ilyen rövid keretek között. Marx elemzésénél sokkal érdekesebb az olyan fogalmakat vizsgálni, mint az elidegenedés vagy a szabadság. Cyril Smith 2005-ös Karl Marx and the Future of the Human című írásában kitért az utópia problémájára. Marx nyomán úgy fogalmazott, hogy az eddigi elméleti projektek elidegenedett világokhoz vezetnek. Ez alapján kézzel foghatóbbá válik az utópia problémája, amiért annyira taszítónak tűnik az összes eddig megalkotott változat. Smith szerint Marx elsősorban az egyetemes emberi emancipációra törekedett, miszerint a szabadságnak sem tervezete, sem doktrínája nem lehet. Vagyis a szabadság, legyen az fizikai vagy szellemi csak is organikus fejlődés útján érhető el.

Ahhoz, hogy az utópia elérhető legyen nem csak a világ megváltozására van szükség, hanem szükség van szellemi fejlődésre is, ami lehetővé teszi a megbékélést a létezéssel. Fel kell tenni a kérdést, hogy az utópia elérhető-e, míg az emberekben jelen van az elégedetlenség? Ha pedig jelen van az miféle elégedetlenség? Ha az egyén nem elégedett az életével, akkor az nem lehet tökéletes, hiszen az elégedetlenség gondot okoz. De milyen elégedetlenség elfogadható?

Ha nincs elég étel az asztalunkon, akkor elégedetlenek vagyunk. De akkor is elégedetlenek vagyunk, ha nem sikerül megfestenünk azt a festményt, amely az önkifejezést jelenthetné számunkra. A két probléma hasonlatos, hiszen mindkettő elégedetlenséget okoz, de egészen más szinteken. Az éhezés meggátol minket rengeteg dologban, többek között az önmegvalósításban is. Ha éhezünk, belekényszerülünk a munkavégzésbe, hogy kielégítsük a biológiai szükségleteinket. Ebben az esetben a környezetünk akadályozza a szabadságot. Ha valamilyen módon az ilyen és ehhez kapcsolódó problémák felszámolásra kerülnek, és az egyetlen dolog, amire fókuszálnunk kell az az önmegvalósítás, akkor is elégedetlenek vagyunk, de más módon. Ha nem tudjuk megfesteni a festményt, amelyet megakarunk, akkor csak mi magunk, és a saját képességeink állnak az önmegvalósítás útjában.

Ha sikerül csillapítanunk az éhségünket, attól még nem leszünk elégedettek. Ha sikerül megfestenünk a festményünket, akkor viszont igen. Az első esetben belekényszerülünk egy probléma megoldásában, míg a második esetben mi magunk állítjuk saját magunkat akadály elé. Érdekes belegondolni, hogy ha sikerülne felülemelkedni a külső problémákon, akkor az sokkal utópikusabbnak hatna, mint bármilyen mesterkélt ötlet. Ha ezt a forgatókönyvet vizsgáljuk, akkor a környezet, a gazdasági rendszer stb., nem is számítanak. Az utópia kinézete kevésbé számít, mint az emberek belső megítélése. Ezért is értelmezhetjük az eddig feltételezett utópiákat mind jóként, mind pedig rosszként. A kérdés a megítéléstől függ. A végső kérdés tehát inkább az: Elérhető-e, hogy mindenki elégedett legyen?