Hogy kié a világűr? A nemzetközi jog válasza erre a kérdésre több mint fél évszázada változatlan:  egyszerre senkié és mindenkié.  A világűrt napjainkban is szabályozó egyezmények a hidegháborús űrverseny idején vonultak be a nemzetközi jog világába, amelynek bipoláris történelmi kontextusa nagyban meghatározta a szabályozás alapelveit. Milyen relevanciájuk van a mai világűr multipoláris és kereskedelmileg inkluzív környezetében?

A Részleges Atomcsend Egyezmény

A Hirosimára ledobott atombombánál a körülbelül 93x erősebb 1962-es Starfish Prime teszt idézte elő az első olyan nemzetközi egyezményt, amely hatással volt az államok világűrben való tevékenységeire. Az űrben végrehajtott nukleáris tesztek hatásainak tanulmányozása után az amerikai és a szovjet tudósok is arra a következtetésre jutottak, hogy a robbanás válogatás nélkül pusztít, amely az amerikai és a szovjet műholdakat egyaránt megsemmisítené, ezzel is alátámasztva a tényt, hogy a világűr egy sajátos környezeti színtér. A Starfish Prime növelte a sugárzást a Van Allen-övben, veszélyeztetve az alacsony Föld körüli pályán (LEO-n) működő műholdakat. Az 1963-ban aláírt Részleges Atomcsendről szóló egyezmény (Limited Test Ban Treaty) betiltotta a nukleáris fegyverek tesztelését a légkörben, víz alatt és a világűrben egyaránt, ezzel precedenst teremtve a fegyverkorlátozás világűrre való kiterjesztésére és normájára.

A Világűrszerződés legfőbb cikkei

A nemzetközi világűrjog központi eleme napjainkig is az 1967-es Világűrszerződés (Outer Space Treaty), amelynek létrejötte annak a hidegháborús felismerésnek volt következménye, hogy az újonnan megnyíló stratégiai térséget nem szabad pusztán a versengő államok hatalmi logikájára bízni, hanem a nemzetközi jog alapelvei kell, hogy formálják és rendezzék azt.

Az egyezmény I. cikkelye kimondja, hogy a világűr az emberiség közös tartománya, jogi nyelven “res communis omnium usus”, tehát minden nemzet számára nyitott a tudományos kutatásra és használatra. Az egyenlőség elvével összhangban, a mások űrhöz való hozzáférésének megtagadását, a diszkriminációt szigorúan tiltja a szerződés.

A II. cikkely megtiltja a világűr, beleértve a Hold és más égitestek nemzeti szuverenitásra hivatkozó kizárólagos felhasználását és kisajátítását is. Az egyezmény meg akarta akadályozni a szuverenitási igények felmerülését, azonban már az 1976-os Bogotai Nyilatkozat is arra utalt, hogy a kisajátítás tilalma korántsem volt mindenki számára egyértelműen elfogadható. Számos egyenlítő menti ország lépett fel a határaik felett elhelyezkedő geostacionárius (GEO) pályaszakaszok feletti nemzeti szuverenitás érvényesítéséért. Az országok azzal érveltek, hogy a pálya a Föld gravitációjához fizikailag kapcsolódó természeti erőforrás, és nem a jogilag még nem definiált világűr része. Azáltal, hogy ezeket a pályaszakaszokat területi tulajdonként igényelték, a felek megkérdőjelezték az 1967-es Világűrszerződést és annak a nemzeti kisajátításra vonatkozó tilalmát. A nyilatkozat kifejezetten arra irányul, hogy megakadályozza a már fejlett hatalmak űr-monopolizálását, és méltányos űrhozzáférést biztosítson a fejlődő országok számára. Bár a dokumentumot a hagyományos űrhatalmak széles körben elutasították, továbbra is befolyásolja a nemzeti légtér és a világűr közötti jogi határral kapcsolatos nemzetközi vitákat (tudományos és jogi konszenzus hiányában). Továbbá, e cikkely értelmezése napjainkban is kifejezetten vitatottá vált a kereskedelmi tevékenységek tükrében és a (hélium-3-ban és vízjégben gazdag) Holdon vagy más égitesteken történő potenciális erőforrás-kitermelésből felmerülő jogi kérdések végett. A cikkely értelmezési bizonytalanságából adódóan egyes álláspontok szerint az erőforrások bányászata, kitermelése, hasznosítása önmagában még nem ugyanaz, mint a terület birtokba vétele, tehát az jogilag elfogadható, amennyiben az adott szereplő nem állítja, hogy maga az égitest vagy annak egy része saját területe lenne. Ezzel szemben, mások az erőforrás-kitermelést a kisajátítás burkolt eszközének tekintik. Egy adott szereplő, az égitest ellenőrzése, lezárása, exkluzív gazdasági kihasználása által, indirekt módon tudja gyakorolni és maximalizálni hatalmát, anélkül, hogy formálisan szuverenitást deklarálna az égitest felett, ezzel korlátozva mások hozzáférését. Ez a jogi ambiguitás jól szemlélteti, hogy az egyezmény a hidegháborús biztonságpolitika logikájára épült, ahol az elsődleges cél a nagyhatalmi geopolitikai versengés világűrre történő kiterjedésének megakadályozása, valamint annak elkerülése volt, hogy az űr a szuverenitási igények és viták új színterévé váljon. A szerződés nem veszi figyelembe a világűr strukturális átalakulását, amelyben ma már a magánszereplők és nem pedig az állami szereplők dominálnak. Éppen ebből fakad a dokumentum jelenkori korlátja, hiszen a vita már arról szól, hogy jogszerűnek tekinthető-e az erőforrások kitermelése akkor is, ha közben formálisan senki sem állít területi szuverenitást. Az egyezmény azonban nem tud elég egyértelmű választ adni elévültsége miatt.

A szerződés III. cikke rögzíti, hogy az űrkutatást és a világűr használatát a nemzetközi joggal, az ENSZ Alapokmányával összhangban kell folytatni, a nemzetközi béke és biztonság megőrzése, valamint a nemzetközi együttműködés előmozdítása érdekében.

A IV. törvénycikkely a szerződés talán egyik legfontosabb és legvitatottabb része, amely megtiltja a nukleáris fegyverek vagy bármilyen más tömegpusztító fegyverek telepítését, valamint állomásozását a világűrben, a Föld körüli pályákon és égitesteken. Azonban, a tömegpusztító fegyverek kiemelésével, a paragrafus nem foglalja magába a hagyományos fegyverek tilalom alá helyezését, valamint korszerűtlensége miatt nem tudja érdemben kezelni az olyan fenyegető modernkori technológiákat mint a műhold-ellenes (ASAT) fegyverek, illetve a jelek megzavarására (jamming) vagy megtévesztésére (spoofing) alkalmas non-kinetikus szürkezónás eszközökre. A következő paragrafus továbbá kijelenti, hogy a Holdat és más égitesteket a tagállamok kizárólag békés célokra használhatják. A szerződés ugyanakkor nem definiálja mit is ért ‘békés célok’ alatt, és ezzel rábízza annak interpretálását a tagállamokra, ezzel jogi bizonytalanságot teremtve. A ‘békés célú felhasználás’ értelmezése már korán viták tárgyává vált, amelyet a nagyhatalmak úgy formáltak, hogy az saját érdekeiket szolgálják: míg az amerikai megközelítés jellemzően a ‘nem-agresszív’ tevékenységeket tekintette összeegyeztethetőnek a szerződéssel, addig a viták másik pólusán a ‘nem-katonai’ értelmezés jelent meg, amelyet a szakirodalmak az orosz állásponthoz kapcsolnak. Az egyhangú definíció hiánya egymásnak ellentmondó jogi állításokat eredményezett, ahol a ‘nem-agresszív’ értelmezés teret ad a katonai eszközök jelenlétére és alkalmazására bizonyos helyzetekben, amennyiben az védelmi célokat szolgál és nem konfrontatív, támadó jellegű. Ezzel szemben a ‘nem-katonai’ értelmezés a fegyverzetek kizárását feltételezi, és egy szigorúbb megközelítést tükröz. Tehát, a szerződés ugyan normatív korlátokat állított, de azok tartalmát a politikai gyakorlat kezdte formálni. A cikkely továbbá kimondja, hogy tilos a katonai bázisok, létesítmények és erődítmények létesítése, bármilyen típusú fegyver alkalmazása, valamint katonai hadgyakorlatok végrehajtása az égitesteken. A katonai személyzet tudományos kutatásra vagy más békés célra történő alkalmazása, valamint a Hold és más égitestek békés kutatásához szükséges létesítmények használata ugyanakkor megengedett. A békés célok itt szintén megjelennek, amelyek a ‘nem-agresszív’ értelmezés alapján védelmi, katonai eszközöket is takarhatnak.

Az V. cikkely az űrhajósokat az emberiség követeiként jeleníti meg, és előírja, hogy baleset, veszélyhelyzet vagy kényszerleszállás esetén a részes államok kötelesek számukra minden lehetséges segítséget megadni, valamint biztosítani mielőbbi biztonságos visszatérésüket a nyilvántartásba vevő államhoz.

Az államközpontúság szintén megjelenik a VI. & VII. cikkben, melyek kimondják, hogy minden olyan nemzeti űrtevékenységért, amelyet joghatóságuk alá tartozó szereplők folytatnak, függetlenül attól, hogy kormányzati vagy magánszektorbeli szereplőről van szó, az adott tagállam felel, és azok károkozása esetén a felelősség az államot terheli. Ez ma azért is kulcsfontosságú, mert egy államközpontú logikát próbálunk alkalmazni egy olyan környezetre, amelyet egyre inkább magánvállalatok és komplex kereskedelmi struktúrák alakítanak. Miközben az egyezmény egyértelműen kiemeli az állami felelősséget, kevésbé világos, hogy a gyakorlatban milyen mértékű ellenőrzés és beavatkozás szükséges az állam részéről a magánszereplők tevékenységébe. A nem-állami szereplők egyre dominánsabb jelenléte szélesebb körű hozzáférést biztosít az űrhöz, amely olyan pozitív következményekkel jár, mint a szektor liberalizációja, azonban számos kockázatot is teremthet. A modern technológiákhoz való hozzáférés és azok elsajátítása akár potenciálisan rosszindulatú nem-állami szereplők kezébe is kerülhetnek. Ez felveti a kérdést, hogy hol húzódik az állami felelősség határa a kereskedelmi korszakban? A Világűrszerződés VI. cikke alapján az állam felelőssége nem szűnik meg pusztán azért, mert az űrtevékenységet magánszereplő végzi, hiszen az államnak kötelessége engedélyezni, felügyelni, megelőző intézkedéseket hozni és biztosítani, hogy tevékenységük ne sértse a nemzetközi jogot és ne okozzon károkat. A szerződés tehát szigorú felelősséget ír elő az állam számára, miközben a modern kereskedelmi és biztonsági kockázatok egyre árnyaltabbak, a több szereplő és több potenciális pont kihasználása végett.

A Világűrszerződés kiegészítő egyezményei

A Világűrszerződést több kiegészítő egyezmény is tovább részletezte. Az 1968-as Mentésről és Visszaszolgáltatásról szóló Egyezmény (Rescue & Return Agreement) előírja, hogy az államok kötelesek segítséget nyújtani a bajba jutott űrhajósoknak, és visszajuttatni őket, valamint űreszközüket az indító államhoz. A jogi ambiguitás itt is számos kérdést vet fel: mit értünk ‘űrhajós’; ‘bajba jutás’; és ‘űreszköz’ alatt? A szerződés az űrtevékenységeket az állami űrprogramokkal, állami űrhajósokkal és állami űreszközökkel asszociálta, azonban ma jelen vannak a kereskedelmi űrutazók és űrtárgyak, magánmissziók résztvevői, kutatók és újabban az űrturisták is. Ilyen esetben meddig terjed az államok segítségnyújtási felelőssége az egyezmény alapján, ha olyan szereplők jelentek meg, amelyeket a szerződés nem tud érdemben lefedni?

Az 1972-es Űrobjektumok Által Okozott Károkról és Felelősségről szóló Egyezmény (Liability Convention) jelentősége a mai űrkörnyezetben jelentősen felértékelődött. Míg az egyezmény már biztosít pontosabb definíciókat, addig a logika a régi alapokat képviseli. A világűrben történő incidenseknél a vétkesség bizonyítása alapfeltétele a felelősségre vonásnak, azonban az űrben rendkívül megnehezíti az izolált, sajátos környezet a probléma forrásának feltárását, hiszen annak oka lehet törmelék-ütközés vagy akár szándékos rongálás is. A ‘kár’ definíciója továbbá nem foglalja magába a mai kereskedelmi környezetet érintő potenciális gazdasági károkat, mint a profit kimaradás; a mai modern technológiákat, mint a nem-kinetikus támadások; vagy a világűrben szándékos/nem-szándékos törmelék űrszennyezést, amely akár környezeti és technikai károkat is idézhet elő a zsúfolt térben. Az államközpontúság szintén megjelenik a felelősségre vonásnál, hiszen a magáncégek nem indíthatnak közvetlen eljárást és ellenük sem lehet közvetlenül fellépni ezen a kereten belül, ahol minden felelősség a “kilövő” államot terheli. Ezzel a jogi kiskapuval a magánvállalatok egyszerűen kibújhatnak a nemzetközi felelősség alól, vagy éppen nincs hatáskörük direkt módon kérdőre vonni a felelős szereplőt, hiszen nem rendelkeznek olyan jogi alapokkal, amelyek ezt biztosíthatják.

Az 1974-es Nyilvántartási Egyezmény (Registration Convention) a joghatóság és a transzparencia alapját szolgálja, amely a Felelősségi Egyezmény érvényesítéséhez elengedhetetlen fontosságú. A valós idejű nyomonkövetés azonban ennek ellenére is meglehetősen nehéz, hiszen nincs megszabva az űrobjektumok regisztrációs határideje, a kettős képességű eszközöknél (amelyek katonai és civil célokat is szolgálnak) a megadott adatok gyakran hiányosak érzékeny jellegük miatt, amely csökkenti az átláthatóságot és az információcserét.

A Holdon található erőforrások, például a fúziós energia szempontjából értékes hélium-3, illetve a mélyűri küldetésekhez üzemanyaggá alakítható vízjég, komoly stratégiai és gazdasági potenciállal bírnak. Az 1979-es Hold-egyezmény (Moon Agreement) a Holdat és más égitesteket az emberiség közös örökségeként határozta meg, ezzel kizárva a szuverenitási igény alapú kisajátítást. Ugyanakkor, az egyezmény nem tiltja kifejezetten az erőforrások kitermelését, de egy jövőbeli nemzetközi rezsim létrehozását említi, az erőforrások méltányos, igazságos elosztása érdekében. Ez a logika ad magyarázatot arra, hogy miért maradt a Hold-egyezmény a legkisebb támogatottságú ENSZ-űrjogi szerződés, amelyben a részes felek száma rendkívül alacsony (17 tagállam), és a vezető űrhatalmak (USA, Kína, Oroszország) fenntartásokkal kezelik, valamint nem részesei az egyezménynek feltehetően a nagyhatalmi kereskedelmi érdekek és a bizonytalan jogi keret miatt. A vezető hatalmak hiánya egyértelműen gyengíti az egyezmény normatív és gyakorlati súlyát, hiszen éppen azok az államok maradnak ki belőle, amelyek a Hold jövőbeli használatát a legnagyobb mértékben alakíthatják. Ezzel éles ellentétben áll az Artemis Egyezmények megjelenése, amely már nem a kötelező erejű nemzetközi jog, hanem a puha-jogi normateremtés alapelvét követi. Mára már 61 állam csatlakozott az egyezményhez, melynek célja, hogy multilaterális együttműködésen keresztül formálja a jövőbeli világűr szabályozását. Különösen fontos ebből a szempontból az egyezmény 10. szakasza, amely kimondja, hogy a világűrbeli erőforrások kiaknázása önmagában nem minősül kisajátításnak, és ezért nem tekinthető a Világűrszerződés megsértésének. Míg tehát a Hold-egyezmény az egyenlő elosztás és a közös örökség elvével próbálja formálni a jövőbeli űrtevékenységeket, addig az Artemis már kifejezetten úgy alakítja a normatív kereteket, hogy azok a kereskedelmi érdekekkel is összhangban legyenek. Ez arra utal, hogy a nemzetközi szereplők a világűr jövőjének alakításában egyre inkább a rugalmasabb, politikailag könnyebben elfogadható, puha-jogi eszközöket részesítik előnyben a gazdasági érdekek priorizálása mellett, a klasszikus, kötelező erejű hard law és az igazságosabb elosztási megoldásokkal szemben. A kettő közötti különbség, valamint a nemzetközi közösség álláspontja rávilágít a világűr szabályozásának fejlődési ívére és irányára.

A nemzetközi világűrjog alapját képező egyezmények tehát máig rendkívül fontos normatív keretet biztosítanak, azonban egy államközpontú, bipoláris és technológiailag korlátozott korszak termékei, amelyek nem képesek teljes érdemben szabályozni a mai kereskedelem-központú, multipoláris, komplexebb struktúrát. A modernkori világűrjog ambiguitása és kiskapui olyan felelősségi hiányosságokat teremtenek, amelyek konkrét jövőbeli kockázatokat is hordoznak. A de facto kisajátítás lehetősége, a szürkezónás műveletek és az űr militarizációjának fokozódása, valamint a rosszindulatú nem-állami szereplők potenciális térnyerése mind olyan folyamatok, amelyek a meglévő szabályozási keretek hiányosságaiból táplálkozhatnak. Mindez arra utal, hogy amennyiben a nemzetközi jog nem képes haladni a korral és alkalmazkodni a változó realitásokhoz, a világűr nemcsak az együttműködés, hanem az érdekek, a versengés és a szabályozási bizonytalanság terepeként fog továbbra is megnyilvánulni.

Források:

Alhamed, M., Capoglu, S., Feroz, S., Hobbs, S., Park, S., & Wang, Z. (2022, October 21). Loopholes and lacunae in international space law. OxJournal. Loopholes and Lacunae in International Space Law | OxJournal

Athens Journal of Law. (2020). Arms control in outer space: ASAT weapons. https://www.athensjournals.gr/law/2020-6-1-2-Bhat.pdf

Bogotá Declaration. (1976). Declaration of the First Meeting of Equatorial Countries. https://www.root.ps/download/ASM/dec_bogota.pdf

Gorove, S. (n.d.). Arms control provisions in the Outer Space Treaty. Georgia Journal of International and Comparative Law. https://digitalcommons.law.uga.edu/cgi/viewcontent.cgi?httpsredir=1&article=2191&context=gjicl

Jakhu, R. S., Jasani, B., & McDowell, J. C. (2018). Critical issues related to registration of space objects and transparency of space activities. Acta Astronautica, 144, 486–493. https://doi.org/10.1016/j.actaastro.2017.12.019

Orr, S. (1998). PEACE AND CONFLICT IN OUTER SPACE. Peace Research, 30(1), 52–63. http://www.jstor.org/stable/23607539

Parallaxis Univerzum. (n.d.). Starfish Prime: Amikor az ember atombombát robbantott az űrben. https://parallaxis.blog.hu/2025/07/27/starfish-prime

Rao, R. V., Gopalakrishnan, V., & Abhijeet, K. (Eds.). (2017). Arms control in outer space: ASAT weapons. Recent developments in space law (pp. 129–140). Springer Nature. https://doi.org/10.1007/978-3-319-65418-0_10

United Nations. (1967). Treaty on Principles Governing the Activities of States in the Exploration and Use of Outer Space, including the Moon and Other Celestial Bodies (Outer Space Treaty). https://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/spacelaw/treaties/outerspacetreaty.html

United Nations. (1968). Agreement on the Rescue of Astronauts, the Return of Astronauts and the Return of Objects Launched into Outer Space (Rescue Agreement). https://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/spacelaw/treaties/rescueagreement.html

United Nations. (1972). Convention on International Liability for Damage Caused by Space Objects (Liability Convention). https://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/spacelaw/treaties/introliability-convention.html

United Nations. (1974). Convention on Registration of Objects Launched into Outer Space (Registration Convention). https://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/spacelaw/treaties/introregistration-convention.html

United Nations. (1979). Agreement Governing the Activities of States on the Moon and Other Celestial Bodies (Moon Agreement). https://www.unoosa.org/oosa/en/ourwork/spacelaw/treaties/moon-agreement.html

United Nations. (2004). Report of the Committee on the Peaceful Uses of Outer Space (AC105_C2_2004_CRP11E).https://www.unoosa.org/pdf/limited/c2/AC105_C2_2004_CRP11E.pdf

United Nations. (2018). Report of the Committee on the Peaceful Uses of Outer Space (AC105_2018_CRP17E). AC105_2018_CRP17E.pdf

United States Department of State. (2020). The Artemis Accords: Principles for Cooperation in the Civil Exploration and Use of the Moon, Mars, Comets, and Asteroids for Peaceful Purposes. https://www.nasa.gov/wp-content/uploads/2022/11/Artemis-Accords-signed-13Oct2020.pdf?emrc=69bd263debd92