A legutóbbi amerikai lépések elemzései többnyire ugyanabból a feltevésből indulnak ki: az amerikai politika kiszámíthatatlanná, reakciós jellegűvé vált, túlságosan függ Trump elnök ösztöneitől. Ez a megközelítés intuitív megközelítésből vonzó, de stratégiai szempontból félrevezető. Ami széttagoltságnak tűnik, az alaposabb vizsgálat során inkább egy lépéssorozatnak bizonyul. Ami improvizációnak tűnik, egyre inkább tervszerűségre hasonlít. Washington messze nem sodródik, hanem egy olyan nagyszabású stratégiát hajthat végre, amely nemcsak koherens, hanem történelmileg is ismerős.

Washington lépései mögött felismerhető logika húzódik meg, amely három egymással összefonódó célra épül: a periféria átalakítása a központ befolyásolása érdekében, a potenciális konfliktusok színtereinek szinkronizálásának megszüntetése, valamint a Kína felemelkedését alátámasztó geoökonómiai előnyök felszámolása. Ezek az elemek együttesen nem rögtönzésre utalnak, hanem olyan szándékos erőfeszítésre, amelynek célja a stratégiai környezet átrendezése egy jelentősebb konfrontációt megelőzően. Egy fontos megjegyzés: a nagy stratégiai terv és az utólagos racionalizálás közötti határvonalat valóban nehéz meghúzni. Az érvelés itt nem az, hogy Washington egy átfogó tervet hajt végre, hanem az, hogy cselekedetei összhangban vannak a nagyhatalmi viselkedés felismerhető logikájával.

A térbeli dimenzió

Az Egyesült Államok (legalábbis egyelőre) nem a közvetlen konfrontációt, hanem Kína körüli stratégiai környezet alakítását tűzi ki célul. Ebben van egy ironikus történelmi visszhang. Mao Ce-tung a városok vidékről való bekerítésére vonatkozó doktrínája azon az elképzelésen alapult, hogy a perifériára gyakorolt nyomás révén a központot gyengíteni lehet. Úgy tűnik, hogy Washington ma ennek a logikának a tükörképét alkalmazza. Ahelyett, hogy frontálisan szállna szembe Kínával, nyomást gyakorol a geopolitikai periférián (Venezuelában, Iránban, Oroszországban, a tengeri pontokon, a logisztikai folyosókon és az ellátási láncokban), hogy gyengítse a kínai hatalmat fenntartó feltételeket.

Ez nem a hidegháború idején alkalmazott klasszikus visszatartás. Inkább a hálózatok szintjén történő „visszaszorításhoz” hasonlít: a gazdasági, energetikai és logisztikai rendszerek fokozatos eróziójához, amelyeken keresztül Kína kiterjesztette hatalmát. A célpontok nem csak államok, hanem a globalizáció összekötő szövetének (a hajózási útvonalak, a pénzügyi csatornák és az erőforrás-áramlások) is, amelyeken keresztül Peking befolyást szerzett.

A történelem segít megmagyarázni, miért jelentenek ezek a lépések inkább előfeltételeket, mint eltereléseket. A nagyhatalmaknak először biztosítaniuk kell közvetlen stratégiai környezetüket, mielőtt hatékonyan versenyezhetnek távolabbi területeken. A földrajz e tekintetben egyértelmű előnyt biztosít az Egyesült Államoknak. Ellentétben Kínával vagy Oroszországgal, amelyek zsúfolt és vitatott regionális környezetben működnek, az Egyesült Államok egy olyan féltekén helyezkedik el, ahol jelentős hatalmi aszimmetriák vannak. Ezért konszolidálhatja pozícióját a közeli színtereken anélkül, hogy alapvetően gyengítené az indiai-csendes-óceáni térségre irányuló figyelmét. A Venezuelára gyakorolt nyomás (amely megfosztja Pekinget egy kedvezményes olajszállítótól és egy támaszponttól a nyugati féltekén) és az iráni háború által okozott zavarok nem terelik el a figyelmet a Kínával folytatott versengésről. Ezek a felkészülés részei.

Az időbeli dimenzió

Az amerikai stratégákat egyre kevésbé egyetlen ellenfél, inkább a párhuzamos konfliktusok lehetősége foglalkoztatja: például egy Tajvan körül kialakuló válság, amely egybeesik az Oroszország által előidézett európai eszkalációval és az Irán által kiváltott közel-keleti instabilitással. Ilyen körülmények között még egy szuperhatalom is korlátokkal szembesül; nemcsak a katonai kapacitás, hanem a logisztika, a koordináció és a politikai mozgástér tekintetében is.

Válaszlépés tekintetében ahelyett, hogy a fenyegetéseket teljesen megszüntetné, Washington úgy tűnik, arra törekszik, hogy azok ne fussanak össze. Az Iránban és Venezuelában végrehajtott lépések nem öncélúak. Ezek arra irányuló erőfeszítések, hogy a másodlagos hadszíntér helyzetét rontsák vagy stabilizálják, hogy azok ne váljanak döntő fontosságúvá egy jövőbeli, Kínával való konfrontáció során. Ez a logika segít megmagyarázni az Oroszországgal való kapcsolatok kezelése és az ukrajnai háború befejezése iránti megújult érdeklődést is. A cél az európai front elszigetelése. A befagyott vagy visszaszorított európai hadszíntér csökkenti a kétfrontos konfrontáció kockázatát a kitettség legnagyobb pillanatában. Stratégiai szempontból ez egy állandó elvet tükröz: a fenyegetéseket térben és időben úgy kell átrendezni, hogy elkerülhető legyen a saját kapacitáson túli erőpróba.

A geoökonómiai dimenzió

Az elmúlt évtizedben Kína profitált abból, hogy szankcionált termelőktől (Oroszországtól, Irántól, Venezuelától) jelentősen kedvezményes áron jutott olajhoz. Ezek strukturális előnyt biztosítottak Pekingnek: alacsonyabb energiaköltségeket, erősebb árréseket, és ami a legfontosabb: fokozott ipari versenyképességet. Ez közvetett támogatásként működött a kínai hatalom számára, lehetővé téve számára, hogy nemcsak ipari bázisát erősítse, hanem ezzel párhuzamosan az amerikai szankciós rendszerek hatékonyságát is aláássa.

Washington legutóbbi lépései úgy értelmezhetők, mint egy szisztematikus erőfeszítés e kedvezményes csatornák bezárására. A szankcionált ellátási láncok megzavarásával, az átláthatatlan tranzakciókhoz kapcsolódó kockázatok növelésével és az energiaáramlások formális piacokra való visszavezetésével az Egyesült Államok arra törekszik, hogy Kínát kiváltságos vevőből rendes piaci szereplővé alakítsa át. A Hormuzi-szoros lezárása olyan mértékben felgyorsította ezt a folyamatot, amire egyetlen szándékos politika sem lett volna képes. Ahogy Irán képessége, hogy kedvezményes áron lássa el Kínát, összeomlik, és ahogy Oroszország olaja egyre szűkösebbé és drágábbá válik Peking számára, Kína költségszerkezete emelkedik. A célpont nem egyszerűen az olaj, hanem az a mechanizmus, amelyen keresztül a gazdasági egymásrautaltság stratégiai befolyássá alakult át.

A kockázatok

Ez nem jelenti azt, hogy a stratégia mentes lenne a komoly kockázatoktól. A fenyegetések szinkronizálásának megakadályozására irányuló erőfeszítések egyidejűséghez vezethetnek, mivel az ellenfelek reagálnak a bekerítésre. Az energiaellátás zavarai mind a szövetségesek, mind a riválisok számára költségekkel járnak: ez a feszültség máris látható az amerikai cseppfolyósított földgáz iránti megújult európai függőségben, valamint az ázsiai gazdaságokat átható inflációs nyomásban. Az Irán gyengítésére irányuló kísérletek szélesebb körű regionális eszkalációt válthatnak ki. Az Oroszországgal való kapcsolatok kezelése az európai partnerek elidegenítése nélkül továbbra is rendkívül bizonytalan. Kína pedig máris alkalmazkodik: diverzifikálja az energiaforrásokat, megerősíti az Oroszországon és Közép-Ázsián átvezető szárazföldi ellátási útvonalakat, és közvetett támogatást nyújt a nyomás alatt álló partnereinek. Kína reakcióját inkább a visszafogottság és a közvetett szerepvállalás (amit „árnyék-egyensúlyozásnak” is nevezhetünk) jellemez, mintsem a közvetlen konfrontáció.

A mélyebb kérdés

Az amerikai következetlenségről szóló uralkodó narratíva figyelmen kívül hagyja azt a lehetőséget, hogy ami operatív szinten összefüggéstelennek tűnik, stratégiai szinten integrált lehet. Az Egyesült Államok nem véletlenszerűen reagál a válságokra. Megpróbálja (bár nem tökéletesen) a nagyhatalmi viselkedés történelmileg felismerhető logikájának megfelelően átrendezni a stratégiai környzetet.

Hogy ez a megközelítés sikeres lesz-e, kevésbé az egyes műveletektől, inkább három tényező kezelésétől függ: az időtől, a költségektől és a hitelességtől. Ha Washington képes csökkenteni a perifériás sebezhetőségeket anélkül, hogy megfizethetetlen költségeket vállalna, miközben fenntartja a szövetség kohézióját és az elrettentést, a stratégia javíthatja pozícióját a Kínával való közvetlenebb versengés előtt. Ha azonban a stratégiai környezet egyszerűsítésére irányuló erőfeszítések inkább megsokszorozzák a súrlódási pontokat, az eredmény éppen az a párhuzamosság lehet, amelyet elkerülni kíván.

Ahogy az Egyesült Államok és Kína egy egyre nyíltabb stratégiai versengés felé halad, a küzdelem kimenetelét nem kizárólag a katonai képességek vagy a gazdasági méret fogja eldönteni. Az fogja eldönteni, hogy melyik fél érti jobban és kezeli hatékonyabban a földrajz, az idő és a kölcsönös függőség közötti kölcsönhatásokat. A tét a jelenlegi válságok kimenetele, valamint az azokból kialakuló nemzetközi rendszer szerkezetének kérdése is.

Az a feltételezés, hogy a jelenlegi amerikai politika impulzus-vezérelt, eltakar egy kellemetlenebb lehetőséget: olyan hosszú távú stratégiát, amelynek következményei csak visszatekintve válnak majd láthatóvá.

A teljes véleménycikk elolvasható itt: Modern Diplomacy 

Athanasios Platias, a Pireuszi Egyetem nyugalmazott professzorának és a Nemzetközi Kapcsolatok Tanács elnökének véleménycikke.